Az iskolában mindenki tanul verset elemezni. Ha szerencséje van, akkor megtanul képet elemezni, vagy legalábbis találkozik az elemzés valamilyen formájával. Egy dolgot viszont biztos nem tanulunk, tárgyakat elemezni. Itt nem szobrokról és más műalkotásokról van szó, hanem a használati tárgyainkról, amikről látszólag semmit sem tudunk, és amik szó nélkül szolgálják ki az igényeinket.
Nem arról van szó, hogy egy használati tárgy ugyanolyan vizuális örömöt, vagy lelki felüdülést nyújtson, mint egy festmény, de mégis felmerül a kérdés, hogy a tárgyainkat miért nem tudjuk úgy szemlélni és kikapcsolódásként elmélyülni bennük, mint a képekben? Biztos-e, hogy csak a képek kiváltsága ez? A válasz lehet, hogy a mozdíthatóságban is rejlik, hiszen a képek ugyanott lógnak, vagy állnak, így a megnyugtató állandóság érzetét keltik, míg a használati tárgyak ki vannak téve az elhasználódásnak és az állandó kontextus változásnak. Mi az amiben mégis örömet lelhetünk egy tárgyat nézegetve? Formája, anyaga, színe, funkciója és mindezek egysége, aránya, a környezettel való viszonya, vagy leginkább az, hogy elrepít minket azokba a jóleső gondolatainkba és érzésekbe, amelyekért kiválasztottuk. Érezzük benne az alkotójának és a kornak az energiáit, amivel szinkronba kerülünk, ami fontos a számunkra, vagy szeretjük használni és ez az egyszerű felismerés is örömmel tölthet el!
Minden iparművészeti műfaj megtalálható minden háztartásban, hiszen vannak üvegpoharaink és üveg edényeink, porcelán étkészletünk, legalább egy-két darab. Vannak ruháink és lakástextilünk, bútoraink és szőnyegeink. A használt tárgyak, mint értékek megjelenése az otthonainkban és környezetünkben hagyományos, természetes folyamat része is egyben, de rajtunk múlik, hogy mennyit őrzünk meg a ránk maradó darabokból és tudatosan alakítjuk-e használt tárgyak arányát gyűjtését, használatát, stb. A XXI század második évtizedére eljutottunk oda, hogy a használt /antik tárgyak és a kortárs design között húzódó területen minden elérhető, minden stílus működik és mindezek keveréke is elfogadott. A recycling, upcycling és reuse, ökodesign, redesign, stb kifejezések pedig arra utalnak, hogy a használt darabokat tudatosan XXI. századi szemlélettel a kortárs design területére lehet emelni. Ezzel akár teljes lehet a kép-, fogalom-, és stíluszavar, ami egy hierarchia nélküli, demokratikusabb tárgystruktúrát mutat és ez tényleg jellemző napjainkra. Nem tudjuk melyik lenne drágább, egy Philippe Starck-, egy antik-, vagy egy redesign szék? Nagyjából azonos áron elérhető mindhárom úgy, hogy nagyon kevesen tudnánk első ránézésre bármelyikről is leolvasni az igazi tartalmát. De mi lehet egy tárgy igazi tartalma?
A tárgyak hordozzák az alkotó/tervező művész minden tudását a szakmájáról és a műfajról, amelyben alkot. Ki többet, ki kevesebbet, de a tárgyakban ott rejlik egy olyan szellemi energia, amely az egyes műfajok ismeretében kiemelhet egy-egy tárgyat,mint saját korának reprezentatív alkotását. Tükrözheti a szakmai folyamat aktuális állását, hogy az a technológia, amellyel a tervező/alkotó dolgozott az melyik korhoz köthető. A jövő művészettörténészei ezekről fogják beazonosítani a XXI. századot és arról, hogy a társadalomban milyen folyamatok zajlottak le és ezeket tükrözi-e az adott tárgy vagy sem? A művészettörténet és a alkotói folyamatok mindig szemben fognak állni egymással, ha nem tudjuk, hogy míg az egyik a múltat kutatja, a másik a saját korának és egy kicsi a jövőnek is dolgozik és ez hogyan épülhet egymásra. A jövő művészettörténészei nem arra lesznek kíváncsiak, hogy bizonyos korokban hogyan kutattuk a múltat, hanem, hogy hogyan éltük meg jelent és mit hagytunk rájuk? Persze nekünk is lehetőségünk van a múltat a maga tárgyi valóságában megvizsgálni és választani a stílusok között, de ezen keresztül el kell jutnunk a saját korunkba és megtalálni azokat a tárgyakat, amelyekről pontos képet alakíthatunk ki és úgy tudjuk olvasni őket, mint egy jó könyvet, amiben elmerülünk, ami kizökkent, vagy éppen helyre rak. Erre is képesek a tárgyak!
